Ha visszatekintek életem nagy mérföldköveire azt látom, hogy a legtöbb nagyon hétköznapi és " jelentéktelennek" tűnő dologból nőtte ki magát. A meditációs központról először egy utcai plakáton olvastam, az önfejlesztés útjára  egy zsebkönyv elolvasása után léptem rá, egy TRX bérlet megvásárlása juttatott el a Spartan Race-ig és a terapeutámmal is egy kinesio tape ragasztáson találkoztam először. És valami ilyesmi történ akkor is, amikor először mentem el a Laborba.

A facebookon láttam egy eseményt, amit Ők szervezetek. Lekvárpusztító palacsintamaraton volt a neve. Pont a környéken jártam egy délután és úgy döntöttem bemegyek. Korábban is hallottam már a Laborról, de mindig lebeszéltem Magam róla, hogy benézzek. Ugyanis ez a hely nem egy hagyományos értelembe vett kávézó, ahol jön egy pincér, felveszi a rendelést, kiszolgál és a végén fizetsz. A labor egy adománykávézó, ahol magadat szolgálod ki és az elhelyezett urnákba annyi pénzt dobsz, amennyit a pénztárcád és a fösvénységed enged. Éppen ezért kicsit félve és feszengve léptem be a közösségi térbe. Sosem jártam még ilyen helyen előtte és nagyon nem tudtam hogyan is működik ez az egész. Szerencsémre volt ott pár önkéntes, aki segített Nekem. Amikor még régebben a pozitiv nap.hu-n olvastam, hogy pesten már vannak ilyen kávézók arra gondoltam milyen nagyszerű ötlet is és milyen kár, hogy Nyíregyházán nincs ilyen. Pedig volt, csak nem mertem bemenni. :)

Itt ismerkedtem meg Marinával, aki a szintén az aznap debütáló filmklubnak volt a szervezője. Szóba elegyedtem vele és mivel aznap estére nem volt semmi programom úgy döntöttem maradok a filmezésen. Martin Scorsesetől a Jézus utolsó megkísértését néztük meg. Zseniális film, nagy hatással volt Rám. Csak ajánlani tudom mindenkinek. 

 Attól a naptól kezdve minden csütörtökön mentem a Laborba filmklubba. Nagyon tetszett, hogy olyan filmeket láthatok itt, amiknek a nagy részéről még csak nem is hallottam. Marinának hála olyan zseniális alkotásokat láthattam, mint a Lidérces órák, a Félelem és reszketés Las Vegasban, a Felhők a Gangesz felett, A Barát, Az Álmodozók, a Mechanikus narancs vagy a Gandhi. Kezdetben csak ketten filmeztünk egy kényelmes kanapén, de idővel kinőttük azt. Egy nagyon művelt és inspiráló társaság verődött össze, akik viselkedésükkel, tájékozottságukkal és pozitív életszemléletükkel engem is arra sarkalltak, hogy  szélesítsem a látókörömet és pallérozzam az elmém.Nagyon tetszett, hogy a filmektől kezdve a közéleten át a vallásokon keresztül a zenékig szinte mindenről érdekes eszmecseréket tudtak folytatni a filmklubok utáni közös beszélgetéseken. Mintha csak egy múltszázadi irodalmi szalonba csöppentem volna ,ahol Hemingway is úgy szertett írni a Vándorünnepben. Ugyanakkor nagyon zavart, hogy ezekhez a témákhoz  csak felületesen tudtam hozzászólni, mert hozzájuk képest nagyon tájékozatlannak éreztem magam.  Egy nagyon érdekes és izgalmas világba vezettek be, ahol sok művelt, színes egyéniségű és felvilágosult gondolkodású emberrel ismerkedtem meg.  Éppen ezért egyre több filmklubbon kívüli programon kezdtem el részt venni, mert úgy éreztem, hogy az ide járó emberek jó hatással vannak rám és pozitív irányba formálják a gondolkodásomat.

A szememben igazi újítók Ők, akik mernek a dobozon kívül gondolkodni és  példát mutatnak, hogy igenis lehet másképp élni.  Mióta a laborba járok tudom ki Martin Scorsese, és Stanlay Kubrick, tudom milyen finom a zsíroskenyér, elkezdett érdekelni a közélet (korábban nem foglalkoztattak a politikai aktualitások), megszerettem a költészetet és a vörösbort és tudom milyen jó időtöltés a társasjátékozás. Barátokra és értékes emberekre találtam itt.  És nem csak a szabadidő minőségi eltöltésére kínált nekem alternatívát a Labor, hanem valami sokkal magasztosabbra is.

Pár napja megalakult a Kötényesek a Laborért elnevezésű csoport, ami azzal a céllal szerveződött, hogy megújítsa és még színesebbé tegye a kávézót. Az a megtiszteltetés ért, hogy én is tagja lehetek ennek a társaságnak. A múltban is volt már rá példa, hogy mások láttak bennem fantáziát, hogy együtt felépítsünk valami nagyszerűt, de sosem tudtam élni a lehetőséggel, mert úgy éreztem nem vagyok elég jó ahhoz, hogy hasznos tagja legyek  az adott társaságnak. Amikor a laboros brainstromingon ültem szintén azt éreztem, hogy annyira kevés vagyok a többiekhez képest. Hogy is mondhatnék bármi használhatót, amikor olyan értéktelen vagyok hozzájuk képest? Sokáig meg sem mertem megszólalni. Mindenki jött a jobbnál jobb ötletekkel és én úgy éreztem nekem is elő kell rukkolnom valami igazán ütőssel. De semmi sem jutott eszembe. Aztán valami megváltozott. Arra gondoltam, hogy ha valóban változni akarok gyakorolnom kell és el kell kezdenem hallatni a hangomat. (tulajdonképpen ez a blog is azt a célt szolgálja,) Erőt vettem magamon és kissé bizonytalan hangom elmondtam egy ötletet. Majd még egyet. És még egyet... A végére már annyira belejöttem, hogy alig vártam, hogy ismét szóhoz jussak. Ritkán tapasztalok magamon ilyen aktivitást egy társaságban, mint akkor tettem. És ahogy egyre jobban belelendültem az ötletelésbe valami világosabb lett azzal kapcsolatban is, hogy mire is vágyom az életemben. Arra, hogy hasznosnak érezzem magam. Arra, hogy kivegyem én is a részem valami nagyszerű felépítéséből. Arra, hogy értéket adjak másoknak. Arra, hogy elmondhassam, Én is tettem valamit azért, hogy szebb hely legyen a világ.

Nagyon hálás vagyok , hogy megismertem ezt a közösséget. Barátokra, élményekre és egy újfajta életszemléletre leltem. Úgy érzem a lehető legjobb helyen vagyok ahhoz, hogy végre kibújjak a csigaházamból és elkezdjem kibontakoztatni önmagam. Ki gondolta volna mindezt akkor, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve először bementem oda? Hihetetlen, ahogy jelentéktelen dolgokból egyszer csak mérföldkövek lesznek. Pedig így kezdődött a Labornál is. Hiszen csak egy palacsintát ettem.