Nagyon sokszor mondta már nekem a terapeutám, hogy " Engedd el, Pali! Ne agyal, ne akard tudni, egyszerűen csak engedd el azt, ami már nem szolgál!" Teljesen igaza van. Sok olyan lelki lomba kapaszkodok tudatosan és tudattalanul , amik már csak a helyet foglalják a fejemben. Ennek ellenére gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy mégis hogyan csináljam?
Pont ma voltam Gerinél. Már több,mint egy éve járok hozzá metamorfra ( lelki blokk feloldó masszázs) és újabban Reikire is. (Konyha nyelven fogalmazva a Reiki kézrátételes energiaátadás. Oldja a lelki blokkokat, feltölt és helyreállítja a test energiáit.) A kezelésnek volt egy szakasza, amikor fel kellett állnom, becsuknom a szemem és hagyni, hogy töltődjek. Ahogy becsuktam a szemem azt éreztem, hogy nem tudok egyenesen állni. A vállaim beestek , a hasam kinyomódott és a térdeim kissé berogytak. Majd kezdtem elveszteni az egyensúlyomat. Az az érzésem volt, hogyha nem koncentrálok hátra fogok esni. Hiába próbáltam a talpaimmal a földbe kapaszkodni egyre inkább elvesztettem az uralmat a testem felett. Nem akartam dobni egy hátast, de tartani sem bírtam magam. Geri a hátam mögött állt, és azt mondta, hogy csak engedjem el. Éreztem, hogy a hátam lassan nekidől a mellkasának. Megnyugtatott a tudat, hogy ha végképp elhagy az egyensúlyom ő ott áll mögöttem, de továbbra sem mertem teljesen elengedni (magam). Egyre erősebben nehezedtem rá. Már nem akartam minden áron a talpaimmal a földbe kapaszkodni. Végül szinte teljesen nekidőltem. És abban a pillanatban hihetetlenül biztonságban éreztem magam. Olyan volt, mint amikor gyerekkoromban Anya magához ölelt elalvás előtt.
A kezelés után még beszélgettünk Gerivel és ismét elhangzott a bűvös mondat: Engedd el!
Este éppen hazafele sétáltam és a fejem tele volt mindenféle gondolattal. Zavart, hogy fizikailag nem vagyok olyan jó formában, mint ezelőtt egy évvel. Hogyan fogom megcsinálni a Kinizsi 100-at? Zavart, hogy nem találom az egyensúlyt az életemben. Mostanában túl sok mindent tudnék csinálni és úgy érzem semmire sem tudok elég időt szánni. Ezek a gondolatok úgy potyogtak le a fejemből a szemeim elé, mint a szélvédőre hulló kövér esőcseppek, amiktől alig lehet látni valamit. Közben zenét hallgattam. Majd a zene véget ért és lassan ismét elkezdtem érzékelni a jelent. Hallani a madarak csicsergését. Érezni az erdőből áradó tavasz illatát. Látni a világosszürke égboltot. Arra gondoltam, hogy milyen kevés időt töltök itt a pillanatban. Folyton a múltban vagy a jövőben kalandozok. Bánkódik régi és aggódom meg sem történt dolgok miatt. A jelenben szinte alig vagyok. "Engedd el"- gondoltam magamban, de ezúttal a szokásos, " De hogyan?" kérdés helyett valami egészen más jött: Engedd be!
És milyen felszabadító a gondolat, hogy ne csak folyton elengedjem a dolgokat, hanem néha be is engedjem azokat, nem? Beengedni a tavaszt, a napsütést ,a madarak csicsergését, az erdő illatát. Élvezni a színeket. Ugyanúgy a szürkét, mint az egészen vöröset. Megcsodálni a lustán emelkedő földutakat, ahogy keresztezik őket a rozsdától vörös vasúti sínek. Észrevenni a meleget, ahogy óvatosan megsimogatja a kézfejed. Beengedni a gondolatot, hogy nem kell folyton a megszokottba kapaszkodni. Az ismeretlen utak is vihetnek szép helyekre. Felismerni, hogy nem minden végérvényes.Olykor elég csak lezárni valamit és, ha az élet új akarja még nyílhat benne egy új fejezet.
Felszabadító a gondolat ,ugye? Ettől szebben nem is lehetne befejezni egy napot. Csak engedd be!
