Ha visszatekintek életem nagy mérföldköveire azt látom, hogy a legtöbb nagyon hétköznapi és " jelentéktelennek" tűnő dologból nőtte ki magát. A meditációs központról először egy utcai plakáton olvastam, az önfejlesztés útjára  egy zsebkönyv elolvasása után léptem rá, egy TRX bérlet megvásárlása juttatott el a Spartan Race-ig és a terapeutámmal is egy kinesio tape ragasztáson találkoztam először. És valami ilyesmi történ akkor is, amikor először mentem el a Laborba.

A facebookon láttam egy eseményt, amit Ők szervezetek. Lekvárpusztító palacsintamaraton volt a neve. Pont a környéken jártam egy délután és úgy döntöttem bemegyek. Korábban is hallottam már a Laborról, de mindig lebeszéltem Magam róla, hogy benézzek. Ugyanis ez a hely nem egy hagyományos értelembe vett kávézó, ahol jön egy pincér, felveszi a rendelést, kiszolgál és a végén fizetsz. A labor egy adománykávézó, ahol magadat szolgálod ki és az elhelyezett urnákba annyi pénzt dobsz, amennyit a pénztárcád és a fösvénységed enged. Éppen ezért kicsit félve és feszengve léptem be a közösségi térbe. Sosem jártam még ilyen helyen előtte és nagyon nem tudtam hogyan is működik ez az egész. Szerencsémre volt ott pár önkéntes, aki segített Nekem. Amikor még régebben a pozitiv nap.hu-n olvastam, hogy pesten már vannak ilyen kávézók arra gondoltam milyen nagyszerű ötlet is és milyen kár, hogy Nyíregyházán nincs ilyen. Pedig volt, csak nem mertem bemenni. :)

Itt ismerkedtem meg Marinával, aki a szintén az aznap debütáló filmklubnak volt a szervezője. Szóba elegyedtem vele és mivel aznap estére nem volt semmi programom úgy döntöttem maradok a filmezésen. Martin Scorsesetől a Jézus utolsó megkísértését néztük meg. Zseniális film, nagy hatással volt Rám. Csak ajánlani tudom mindenkinek. 

 Attól a naptól kezdve minden csütörtökön mentem a Laborba filmklubba. Nagyon tetszett, hogy olyan filmeket láthatok itt, amiknek a nagy részéről még csak nem is hallottam. Marinának hála olyan zseniális alkotásokat láthattam, mint a Lidérces órák, a Félelem és reszketés Las Vegasban, a Felhők a Gangesz felett, A Barát, Az Álmodozók, a Mechanikus narancs vagy a Gandhi. Kezdetben csak ketten filmeztünk egy kényelmes kanapén, de idővel kinőttük azt. Egy nagyon művelt és inspiráló társaság verődött össze, akik viselkedésükkel, tájékozottságukkal és pozitív életszemléletükkel engem is arra sarkalltak, hogy  szélesítsem a látókörömet és pallérozzam az elmém.Nagyon tetszett, hogy a filmektől kezdve a közéleten át a vallásokon keresztül a zenékig szinte mindenről érdekes eszmecseréket tudtak folytatni a filmklubok utáni közös beszélgetéseken. Mintha csak egy múltszázadi irodalmi szalonba csöppentem volna ,ahol Hemingway is úgy szertett írni a Vándorünnepben. Ugyanakkor nagyon zavart, hogy ezekhez a témákhoz  csak felületesen tudtam hozzászólni, mert hozzájuk képest nagyon tájékozatlannak éreztem magam.  Egy nagyon érdekes és izgalmas világba vezettek be, ahol sok művelt, színes egyéniségű és felvilágosult gondolkodású emberrel ismerkedtem meg.  Éppen ezért egyre több filmklubbon kívüli programon kezdtem el részt venni, mert úgy éreztem, hogy az ide járó emberek jó hatással vannak rám és pozitív irányba formálják a gondolkodásomat.

A szememben igazi újítók Ők, akik mernek a dobozon kívül gondolkodni és  példát mutatnak, hogy igenis lehet másképp élni.  Mióta a laborba járok tudom ki Martin Scorsese, és Stanlay Kubrick, tudom milyen finom a zsíroskenyér, elkezdett érdekelni a közélet (korábban nem foglalkoztattak a politikai aktualitások), megszerettem a költészetet és a vörösbort és tudom milyen jó időtöltés a társasjátékozás. Barátokra és értékes emberekre találtam itt.  És nem csak a szabadidő minőségi eltöltésére kínált nekem alternatívát a Labor, hanem valami sokkal magasztosabbra is.

Pár napja megalakult a Kötényesek a Laborért elnevezésű csoport, ami azzal a céllal szerveződött, hogy megújítsa és még színesebbé tegye a kávézót. Az a megtiszteltetés ért, hogy én is tagja lehetek ennek a társaságnak. A múltban is volt már rá példa, hogy mások láttak bennem fantáziát, hogy együtt felépítsünk valami nagyszerűt, de sosem tudtam élni a lehetőséggel, mert úgy éreztem nem vagyok elég jó ahhoz, hogy hasznos tagja legyek  az adott társaságnak. Amikor a laboros brainstromingon ültem szintén azt éreztem, hogy annyira kevés vagyok a többiekhez képest. Hogy is mondhatnék bármi használhatót, amikor olyan értéktelen vagyok hozzájuk képest? Sokáig meg sem mertem megszólalni. Mindenki jött a jobbnál jobb ötletekkel és én úgy éreztem nekem is elő kell rukkolnom valami igazán ütőssel. De semmi sem jutott eszembe. Aztán valami megváltozott. Arra gondoltam, hogy ha valóban változni akarok gyakorolnom kell és el kell kezdenem hallatni a hangomat. (tulajdonképpen ez a blog is azt a célt szolgálja,) Erőt vettem magamon és kissé bizonytalan hangom elmondtam egy ötletet. Majd még egyet. És még egyet... A végére már annyira belejöttem, hogy alig vártam, hogy ismét szóhoz jussak. Ritkán tapasztalok magamon ilyen aktivitást egy társaságban, mint akkor tettem. És ahogy egyre jobban belelendültem az ötletelésbe valami világosabb lett azzal kapcsolatban is, hogy mire is vágyom az életemben. Arra, hogy hasznosnak érezzem magam. Arra, hogy kivegyem én is a részem valami nagyszerű felépítéséből. Arra, hogy értéket adjak másoknak. Arra, hogy elmondhassam, Én is tettem valamit azért, hogy szebb hely legyen a világ.

Nagyon hálás vagyok , hogy megismertem ezt a közösséget. Barátokra, élményekre és egy újfajta életszemléletre leltem. Úgy érzem a lehető legjobb helyen vagyok ahhoz, hogy végre kibújjak a csigaházamból és elkezdjem kibontakoztatni önmagam. Ki gondolta volna mindezt akkor, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve először bementem oda? Hihetetlen, ahogy jelentéktelen dolgokból egyszer csak mérföldkövek lesznek. Pedig így kezdődött a Labornál is. Hiszen csak egy palacsintát ettem.

 2012 tavaszán nagyon nehéznek éreztem az életem. 9 hónapja volt, hogy befejeztem a főiskolán és 9 hónapja voltam munkanélküli. Nem volt pénzem és a társasági életem is kimerült a húgomban és az akkori legjobb barátomban Józsiban. A nap 24 órájában össze voltam zárva az apámmal, aki folyton csak ugráltatott. Minden nap ugyanolyan volt. Teljesen mindegy volt, hogy hétfő van, vagy szombat. Az eseménytelenség és az ingerszegény környezet teljesen maga alá temetett. Ha reggel felébredtem az agyam fullasztóan elkezdett zakatolni és idióta gondolatokat kreálni. Nem tudtam hová menekülni előlük. Dühös, frusztrált és ideges voltam. Iszonyatosan magányosnak éreztem magam és már  a remény is teljesen elhagyott, hogy valaha bármi is változni fog. Úgy éreztem rajtam már semmi sem segít. Ugyan voltak gyenge próbálkozásaim, hogy lelkileg kicsit felrázzam magam. Olvasgattam a vonzás törvényéről könyveket, csajozási videókat nézegettem, hogy fejlesszem a szociális képességeimet és próbálkoztam relaxációval is, de egyik sem használt. Pár hét próbálkozás után abba is hagytam az egészet. Minden hitemet elvesztettem. Haragudtam magamra, hogy mindent feladok, de nem volt semmi erőm, hogy elkezdjek egy utat és azon is maradjak. 

  Egy nap Nyíregyházán sétálgatva láttam egy plakátot, ami azonban megváltoztatott mindent. "INGYENES MEDITÁCIÓS TANFOLYAM indul Nyíregyházán." -állt rajta. A meditáció korábban is érdekelt, de se időt, se pénzt nem akartam arra áldozni, hogy beiratkozzak egy tanfolyamra. De ez a plakát megérintett. Azt éreztem, hogy nekem ezen a tanfolyamon ott kell lennem. Teljesen felvillanyozott! Fel is hívtam a plakáton lévő telefonszámot és jelentkeztem a tanfolyamra. Visszatért a remény és alig vártam, hogy eljöjjön a nagy nap. Úgy éreztem nagyon jó dolgok vannak készülőben. Ahogy beléptem a meditációs központ kapuján egyből magával ragadott az a hihetetlen nyugalom és béke, ami körüllengte a Házat. Éreztem, hogy a lehető legjobb helyre jöttem. Bár nem ismertem senkit, mégsem éreztem magam idegennek. Arra már nem emlékszem, hogy pontosan mikről beszélt Attila, aki a tanfolyamot vezette, de az ott hallott gondolatok megnyugtattak és elindítottak bennem valamit. Olyan volt az akkor nekem, mint amikor egy hosszú és szürke tél után először bújnak elő az első igazi tavaszi napsugarak." Üljünk le kényelmesen egyenes háttal. Keressünk egy olyan testhelyzetet, amiben hosszabb ideig mozdulatlanul tudunk maradni. Lágyan hunjuk be a szemünket és nézzünk az előttünk elterülő tér közepébe. Hogy az elménket is lecsendesítsük gondolatban ismételjük pl.:a Szeretet, Béke, Fény szavakat, vagy bármi mást , ami számunkra kedves és Istenre emlékeztet. Áldott meditációt kívánok Mindenkinek." Persze abban a 15 percben, amíg meditáltunk  nagyon sokszor elkalandozott a figyelmem. Jártam a múltban, a jövőben, gondolkodtam azon, hogy mit egyek, ha hazamentem vagy mit vegyek fel, ha legközelebb jövök. " Szeretet, Béke, Fény"- próbáltam közben ismételni magamban.  Azon az alkalmon Attila azt mondta, hogy mindazoknak, akik hosszabb ideig ezen az úton maradnak ez a nap piros betűs ünnep lesz. Emlékszem arra gondoltam akkor, hogy bárcsak én is úgy emlékezhetnék vissza később erre a délutánra, mint egy fontos mérföldkőre az életemben. Mindez 2012. Március 22-én Csütörtök délután 15:00-kor történt. 

Lelkesnek éreztem magam. Teljesen feltöltődtem abban a 2 órában.  Emlékszem amíg buszoztam haza leírtam egy lapra azokat a gondolatokat, amiket a központban hallottam, hogy el ne felejtsem őket. Még aznap este is leültem meditálni és eldöntöttem, hogy minden nap szánok rá legalább 15-20 percet. A meditációnak nagyon hamar elkezdtem tapasztalni a pozitív hatásait. Nyugodtabbnak és békésebbnek éreztem magam. A zajos és fullasztó gondolatok, amik már közvetlen ébredés után fojtogattak kezdtek elhalkulni a fejemben. Napközben igyekeztem minél többször ismételni a Szeretet, Béke, Fény szavakat és annyit meditálni, amennyit csak lehet. A 10-15 percekből hamar 20-25 lett majd 30-40, később 1 óra vagy még annál is több. Sokkal energikusabbnak éreztem magam. Korábban elég lusta és trehány voltam, de a meditáció hatására óriási igényem lett arra, hogy rend legyen a környezetemben. Nagyon sokat mosogattam. Az udvaron és a ház körül elpakoltam minden lomot, amit csak lehetett és két nap leforgása alatt kitakarítottam egy iszonyatosan mocskos és lomos helyiséget, ahol később nyaranta nagyon sok időt töltöttem a barátaimmal. Lefogytam és egyre ritkábban éreztem szükségét, hogy alkoholt igyak. ( előtte sem voltam egy nagyivó, de szerettem sörözni)  Sokat olvastam a spiritualitásról. Szerettem volna minél több mindent megtudni erről az Útról. Már nem volt olyan mindegy, hogy kedd van  vagy vasárnap. Alig vártam, hogy elkezdődjön egy új nap és csinálhassak valamit. És alig vártam, hogy csütörtök legyen, hogy újra mehessek a Meditációs Központba.  Bár se munkám, se pénzem nem volt, továbbra is összezárva voltam az apámmal, aki folyton csak ugráltatott  és a társasági életem is kimerült a húgomban és az akkori legjobb barátomban, Józsiban, de mégis minden megváltozott. Végre kaptam levegőt. Olyan volt, mint amikor egy hosszú, hideg és szürke tél után a tavaszi napsugarak először simogatják meg a bőröd. De ez a tavasz más volt. Visszatért a remény. Talán mégis változhat valami? Végre elkezdtem járni egy utat és biztos voltam benne, hogy rajta is maradok.

2 óra 57 perc van. Kb. egy órája ébredhettem fel és nem tudok visszaaludni.  A meditációs központban hallottam még régen, hogy ez az idő nagyon alkalmas a spirituális gyakorlatok elvégzésére, ezért meditáltam nagyjából fél órát ,majd elkezdtem írni.

A teraszajtót kicsit kinyitottam, hogy beengedhessem a szobába a hajnalt. Olyan hűvösen, tisztán és feketén heveredik a lábamhoz, mint egy gazdáját őrző kutya, Időnként veszek egy mély lélegzetet, hogy magamba szívhassam a szinte még érintetlen levegő üres békéjét, amit  még nem rontott meg nap gondolata, vagy beszéde. Csendjét csak időnként töri meg néhány kutya ugatása és pár autó távoli zaja. A holdat félig kiharapó éhes éjszaka csak vonalakat enged látni a napközben olyan színes  tájból, mintha csak magának próbálná megőrizni ennek az álmokkal és békés szuszogással betakart estének minden kincsét. De hiába minden igyekezete, ezúttal velem is osztozni kell a fakón pislákoló sárga csillagokon, a félbe hasadt holdon, a levegő érintetlen békéjén és a csendet csak időnként megtörő kutyák ugatásán.

Közeleg a reggel és az álmok lassan kidörzsölődnek a szemekből . Néha már egy-egy  kakas is felkukorékol. De én már órák óta fent vagyok.  Mindaz a sok szép, amit az éjszaka eddig önző módon próbált elrejteni előlem már számomra is látható vált. Olyan, mintha ennek a hajnalnak kincsei csak az enyémek lennének. Szerencsésnek érzem magam! Pedig semmi különös nem történt. Csak nem tudtam aludni.  4 óra 13 perc van és kezdek álmos lenni..

 Nagyon sokszor mondta már nekem a terapeutám, hogy " Engedd el, Pali! Ne agyal, ne akard tudni, egyszerűen csak engedd el azt, ami már nem szolgál!" Teljesen igaza van. Sok olyan lelki lomba kapaszkodok tudatosan és tudattalanul , amik már csak a helyet foglalják a fejemben. Ennek ellenére gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy mégis hogyan csináljam?

Pont ma voltam Gerinél. Már több,mint egy éve járok hozzá metamorfra ( lelki blokk feloldó masszázs) és újabban Reikire is. (Konyha nyelven fogalmazva a Reiki kézrátételes energiaátadás. Oldja a lelki blokkokat, feltölt és helyreállítja a test energiáit.) A kezelésnek volt egy szakasza, amikor fel kellett állnom, becsuknom a szemem és hagyni, hogy töltődjek. Ahogy becsuktam a szemem azt éreztem, hogy nem tudok egyenesen állni. A vállaim beestek , a hasam kinyomódott és a térdeim kissé berogytak. Majd kezdtem elveszteni az egyensúlyomat. Az az érzésem volt, hogyha nem koncentrálok hátra fogok esni. Hiába próbáltam a talpaimmal a földbe kapaszkodni egyre inkább  elvesztettem az uralmat a testem felett. Nem akartam dobni egy hátast, de tartani sem bírtam magam. Geri a hátam mögött állt, és azt mondta, hogy csak engedjem el. Éreztem, hogy a hátam lassan nekidől a mellkasának. Megnyugtatott a tudat, hogy ha végképp elhagy az egyensúlyom ő ott áll mögöttem, de továbbra sem mertem teljesen elengedni (magam). Egyre erősebben nehezedtem rá. Már nem akartam minden áron a talpaimmal a földbe kapaszkodni. Végül szinte teljesen nekidőltem. És abban a pillanatban hihetetlenül biztonságban éreztem magam. Olyan volt, mint amikor gyerekkoromban Anya magához ölelt elalvás előtt.

A kezelés után még beszélgettünk Gerivel és ismét elhangzott a bűvös mondat: Engedd el!

Este éppen hazafele sétáltam és a fejem tele volt mindenféle gondolattal. Zavart, hogy fizikailag nem vagyok olyan jó formában, mint ezelőtt egy évvel. Hogyan fogom megcsinálni a Kinizsi 100-at? Zavart, hogy nem találom az egyensúlyt az életemben. Mostanában túl sok mindent tudnék csinálni és úgy érzem semmire sem tudok elég időt szánni. Ezek a gondolatok úgy potyogtak le a fejemből a szemeim elé, mint a szélvédőre hulló kövér esőcseppek, amiktől alig lehet látni valamit. Közben zenét hallgattam. Majd a zene véget ért  és lassan ismét elkezdtem érzékelni a jelent. Hallani a madarak csicsergését. Érezni az erdőből áradó tavasz illatát. Látni a világosszürke égboltot. Arra gondoltam, hogy milyen kevés időt töltök itt a pillanatban. Folyton a múltban vagy a jövőben kalandozok. Bánkódik régi és aggódom meg sem történt dolgok miatt. A jelenben szinte alig vagyok. "Engedd el"- gondoltam magamban, de ezúttal a szokásos, " De hogyan?" kérdés helyett valami egészen más jött: Engedd be!

És milyen felszabadító a gondolat, hogy ne csak folyton elengedjem a dolgokat, hanem néha be is engedjem azokat, nem? Beengedni a tavaszt, a napsütést ,a madarak csicsergését, az erdő illatát. Élvezni a színeket. Ugyanúgy a szürkét, mint az egészen vöröset. Megcsodálni a lustán emelkedő földutakat, ahogy keresztezik őket a rozsdától vörös vasúti sínek. Észrevenni a meleget, ahogy óvatosan megsimogatja a kézfejed. Beengedni a gondolatot, hogy nem kell folyton a megszokottba kapaszkodni. Az ismeretlen utak is vihetnek szép helyekre. Felismerni, hogy nem minden végérvényes.Olykor elég csak lezárni valamit és, ha az élet új akarja még nyílhat benne egy új fejezet. 

Felszabadító a gondolat ,ugye? Ettől szebben nem is lehetne befejezni egy napot. Csak engedd be!

Szomjan halok a forrás vize mellett;

Tűzben égek és mégis vacogok;

Parazsas kályhán állva láz diderget;

Hazám földjén is száműzött vagyok;

Csupasz féreg, díszes talárt kapok;

Hitetlen várok, sírva nevetek; 

Az biztat, ami tegnap tönkretett;

Víg dáridó bennem a bosszúság;

Úr vagyok, s nem véd jog, sem fegyverek;

Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak a kétes a szememnek;

S, ami világos, mint a nap:titok;

Hiszek a véletlennek, a hirtelennek;

S gyanúm az igaz körül sompolyog;

Mindig nyerek és vesztes maradok;

Fektemben is felbukás fenyeget;

Van pénzem, s egy vasat sem keresek,

És reggel köszönök jó éjszakát;

Várom senkitől örökségemet;

Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sosem kellett,

Kínnal mégis csak olyat hajszolok;

Csalánnal a szeretet szava ver meg;

S, ha igazt szólt, azt hittem ugratott;

Barátom, aki elhiteti, hogy

Hattyúk csapata a varjú-sereg;

Igazság és hazugság egyre-megy,

És elhiszem, hogy segít, aki árt;

Mindent megőrzök s mindent feledek;

Befogad és kitaszít a világ.

Ajánlás

Herceg, kegyes jóságod lássa meg;

Nincs eszem, s a tudásom rengeteg;

Lázongva vallok törvényt és szabályt,

S most mi jön? Várom a pályabéremet,

                                                                  Mert befogad és kitaszít a világ.